Panellélek, panelszerelem, panelkarácsony, panelszilveszter...

(Színjáték a késő kádári utókorban. A szereplők kitalált személyek, bárminemű hasonlóság élt, vagy élő személyekkel csupán a véletlen műve...)

Első szín: 2014. december 24-e, Szenteste.

A különélő apuka csodálatosan feldíszített hatalmas, igazi, illatos fenyőfával, az egész szobát betöltő lézer fényjátékkal, csillagszórókkal, és szebbnél szebb ajándékokkal várja a különélő 5 és fél éves kislányát és annak édesanyját, aki mellesleg apuka alkalmi szeretője is egyben. (A különélés magyarázata anyuka családi hátterében van.)

Megszólal a csengő, megérkezik a család. A kislány bejön, rá se hederít a gyönyörű ünnepi díszekre, fényekre, szobára, azonnal a lényegre tér:

"Hadd látom, mit vettél nekem?!"

Apuka odaadja a klassz LEGO tűzoltóautót a kislánynak, a szép ruhát, a márkás italt és a szép gyűrűt az édesanyának.

Anyuka a gyerek kezébe adja a szatyrot, benne mindazt, amit a gyermeke apjának és egyben az alkalmai szeretőjének szánt: egy doboz jobbára ehetetlen szaloncukrot, és egy 2 decis megromlott pezsgőt, amit otthon talált a szekrény tetején - alig egy évtizede állhatott már ott -, meg a gyerek által rajzolt korcsolyacipőt, majd odasúgja a gyereknek:

"Köszönd meg az ajándékot, mondd, hogy boldog karácsonyt, és adj puszit apádnak."

A gyerek odaadja a szatyrot az édesapjának, majd következik az, hogy boldog karácsonyt... Végül odafordul az anyjához:

"Anya, puszit ne kelljen már adni neki! Nem szeret engem!"

A levegő egy pillanat alatt megfagy - még a fények is megdermednek! -, anyuka pedig nem tudja, mit csináljon.

"Hogy mondhatsz ilyet, honnan veszed, hogy apa nem szeret?!"

"A mama mondta! Megmondta, hogy nem szeret engem. Hogy csak saját magát szereti."

(A "mama", vagy ahogy egykoron hívták: "Éva elvtársnő"..., aki miatt a gyerek számára a családot nem az anyja és az apja, hanem az anyja, Éva elvtársnő, és Józsi elvtárs - másoknak csak "Igyál Józsi!" -, míg az otthont nem a szép nagy régi patinás lakás, hanem egy tipikus Kádár-kaptár - panel szardíniás doboz - jelenti, amelybe be sem fért volna apa szép nagy karácsonyfája.)

A "mama" - Éva elvtársnő - ezúttal is elintézte, hogy az ünnep ne tartson túl soká az apukánál, és még véletlenül se kívánjon élni karácsony másnapján az őt megillető 6 órás apai kapcsolattartás jogával. (Az apuka ezek után nem is kívánt. A pokol fenekére kívánta Éva elvtársnőt, aki képes volt az unokájának ilyesmit mondani a szeretet ünnepe előtt...)

A jóból persze sosem elég...

Második szín: 2014 decemberének utolsó két napja

Apuka felvetette anyukának: miután idestova eltelt már 5 Szilveszter, amiből egyetlen egyet sem töltöttek még együtt, az anyuka pedig majdnem 6 évvel ezelőtt aludt utoljára vele - leszámítva egy hármasban töltött, együtt alvásnak aligha nevezhető cirkuszt -, mi lenne, ha netán lefektetné a gyereket, aztán átjönne együtt szilveszterezni, és egy nyugodt éjszakát együtt tölteni.

Anyuka erre nem mindennapi ötlettel áll elő:

"Ha visszavonsz minden változtatási kérelmedet, és elfogadod továbbra is, ami eddig volt, akkor átmegyek és lesz minden, mint régen. Meg akkor még adok 50.000Ft-ot is."

Apuka ugyanis 3 évvel ezelőtt abban állapodott meg anyukával, hogy intelligens emberekhez illően ne jogi úton kényszerítsék ki azt, ami normális, hanem az anyuka magától alakítsa a családi kapcsolatot a gyerek változó életkorához igazodóan. Azaz ha a gyerek elmúlik 3 éves, szépen, fokozatosan kezdje el az apuka lakására hozni előbb egy éjszakára - azaz két napra -, majd egy-egy teljes hétvégére, előbb hármasban, aztán néha már anyuka nélkül is, hogy a gyerek végre alaposabban megismerhesse az apját, kialakulhasson a normális kapcsolata vele, ami nyilván nem alakul ki attól, hogy esténként a Kádár-kaptár körül tesznek egy-egy sétakört hármasban.

Anyuka meg is ígért mindent, aztán nem teljesített semmit. Valahogy úgy, ahogy az a bizonyos egykori IKV ellenőr, aki a hibabejelentésre kiszállt, méltóságteljesen bólogatni kezdett a hiba láttán, amivel megkínálták, azt beletöltötte abba a tisztességesnek látszó torkába, aztán megígérte: "Majd holnap jövünk ám!" (Aztán a büdös életben nem látták többé...)

Eltelt 3 év, és a családi kapcsolat nem hogy erősödött volna, hanem egyre inkább szűkült: a hét közbeni 2-2 óra apánál eltöltött kapcsolattartásból egy-egy félóra lett "Séta a panel körül" jeligére, a vasárnapi 8 órákból meg előbb 7-6-5, majd legutóbb már jó, ha 3-4 óra maradt, de ez is abból állt, hogy a gyerek folyamatosan szapulta az apját: az Éva elvtársnőtől hallott épületes marhaságokat szajkózta az anyja jelenlétében, aki mindezt elintézte azzal, hogy miért ne lehetne a gyereknek véleménye az apjáról...

Aztán az egyik vasárnap történt, hogy a gyerek helyet keresett a "Mekiben" az apjával, amíg az anyuka a pultnál várakozott. Majd cinkosan az apjára nézett és azt mondta:

"Te vagy a legszebb a világon!"

Apuka maga is meglepődött, hiszen amikor az anyuka az ilyen együttlétek során rendszeresen megkérdezte a kislánytól:

"Ki a legszebb a világon?",

a válasz mindig az volt:

"Én, meg anya! Te nem vagy szép, Te csúnya vagy!"

Aztán a meglepő pálfurdulat után a gyerek halkan odasúgta:

"De meg ne mondd anyának, amit mondtam most Neked, mert anya nagyon haragudna, ha megtudná!"

Ekkor apuka úgy döntött, hogy ebből a cirkuszból elég volt, zavartalanul szeretne együtt lenni a gyermekével - ahogy egyébként ez elő is van írva már régóta! -, nem azzal szeretné eltölteni a közös együttléteket, hogy "a mama" - Éva elvtársnő - aknamunkájának eredményét élvezi, mert ugye a gyerek az anyja jelenlétében direkt produkálja magát, igyekszik megfelelni a panel-szubkultúra elvárásainak.

Másrészt az is tarthatatlan, hogy nyaranta a gyerek is, az anya is itt rohadjon a 35 fokos panelban és az apa se tudjon elmenni nyaralni, mert a már rég aktuális időszakos kapcsolattartás helyett még mindig folyamatos kapcsolattartás folyik nyaranta is, illetve a többi szünidőben is.

Miután az anyuka ígérete ellenére egy lépés nem sok, annyit sem tett az elvárható irányba, az apuka benyújtotta a gyámhivatal felé a kérelmét: kérte, hogy a jövőben a kislány minden második hétvégét nála töltsön, a szünidőket pedig felezzék meg. (Ahogy ez az elfogadott rend szerint lenni szokott különélő szülők esetében.)

Ezt Éva elvtársnő személy szerint ellene irányuló galád támadásként értékelte, és persze pillanatokon belül meggyőzte az önálló gondolkodásra általában képtelen anyukát arról, hogy ez egyúttal őellene is irányuló támadás.

Megkezdődött tehát az, ami már régen nem a gyerekről szól, és aminél nehéz elképzelni alávalóbbat: Éva elvtársnő - aki valójában több időt tölt a gyerekkel, mint akár az anyja is! - minden lehetséges disznósággal és riogatással elkezdte a kislányt az apja ellen, annak körülményei - lakása, életvitele, stb. - ellen nevelni.

De megkezdődtek a sokkal inkább egy 10 éves infantilis gyerekre, mint egy felnőtt anyukára emlékeztető tragikomikus színjátékok, előre begyakorolt párbeszédek is:

"Kislányom, Te akarsz apával egyedül maradni itt?"

"Én aztán nem, anya nélkül nem megyek sehová!"

"Jól van, okos vagy, itt egy kindertojás!"

"Kislányom, jobban viselkednél apával, mint most, ha nem lennék itt? Szót fogadnál apának?"

"Azt aztán biztosan nem! Nem fogadnék neki szót! Semmit nem csinálnék meg, amit mond! Követelném, hogy vigyen haza, de azonnal!"

"Jól van, okos vagy, itt van még egy kindertojás!"

Az apuka pedig már azt sem tudta, hogy most akkor sírjon, vagy inkább nevessen eme színi előadások láttán.

Az anyuka pedig egyúttal beszüntette a közös kiadásokhoz való hozzájárulást is. (Korábban tisztességgel adott hozzá mindenhez, ami közösnek számított: az autóhoz, a vidéki nyaralóhoz, stb.)

És persze egyúttal jobbára leállította, illetve a minimumra korlátozta az intim együttléteket is az apukával, mondván, hogy ha az apuka "ellene fordult", akkor meg mégis mit akar?!

Ennek ismeretében lehet "hová tenni" az anyuka szilveszteri ajánlatát: ha apuka lemond arról, hogy a gyerekkel normális, annak korához illő kapcsolatot alakíthasson ki, ha lemond arról, hogy együtt tölthessen egy-egy hétvégét a gyerekével, ha lemond arról, hogy nyaranta elvihesse a kislányát nyaralni, akkor van szilveszter, van pénz és van szex!

Ez tehát egy a harmincas éveinek közepét taposó, fenemód érett, felnőtt gondolkodású tanítónő "ajánlata" a saját gyermeke apjának és egyben alkalmi szeretőjének!

Az édesapa megint csak nem tudta: sírjon, vagy nevessen. Pénzzel, szexszel akarják lényegében lemondatni a normális apai életről, és akarják egyúttal véglegesen és kizárólagosan a panel-szubkultúrára ítéltetni vele a kislányát?!

Természetesen nemet mondott: közölte az anyukával, hogy ha ezt komolyan gondolja, akkor maradjon ezúttal is a szardíniás dobozban Szilveszter éjjelén, de az ő számára sem a pénzbeli hozzájárulás, sem a szex, sem a gyerek nem képezi alku, illetve üzlet tárgyát.

Az anyuka az év utolsó napján reggel lerak egy üveg pezsgőt az apuka ajtaja elé, majd viberen közli: még nem tudja, hogy alakul az este...

Az apuka viszont már tudta akkor, amikor meglátta a pezsgőt... (Ha ugyanis az anyuka együtt akart volna szilveszterezni, nyilván hozza magával a pezsgőt, és nem teszi le reggel az ajtó elé.)

Az anyuka természetesen nem jött, de még csak nem is telefonált. Azért, hogy a kifinomult lelkületű, kifejezetten és tipikusan kádári értelemben vett panel-prolik négyen ünnepelhessenek együtt, a családhoz nyilván nem tartozó apukának éjfélkor csupán a halott édesanyja emléke maradt, neki kívánhatott boldog örökkévalóságot.

De még itt sincs vége:

Harmadik szín: 2015. január 1. délután

Újév délutánján az apuka átviszi a szánkót a várható hóesésekre tekintettel. A gőgös panel-proliknak eszükbe nem jutna, hogy netán beinvitálják. Hogy is ne! Egy osztályellenséget? Egy mihaszna értelmiségit?! Mi közünk hozzá?! Hogy tőle van az unoka? Na és?!

Anyuka lejön a szánkóért, majd amikor apuka már odaadta a szánkó mellé a tartásdíjat is, megfordul és elindul haza - jobb híján a halott édesanyja emlékéhez -, az anyuka értetlenül, üres tekintettel néz utána:

"Most meg mi bajod van már megint?"

Mégis mi baja lehetne a gyerek apjának, amúgy emellett persze még az alkalmi szeretőmnek is?! Semmi. Minden a legnagyobb rendben van. A panelban minden úgy alakult, ahogy azt anyukám és apukám kívánatosnak látta: a gyerek elhitte, hogy az apja nem szereti, én elhittem, hogy engem sem szeret.

A két proli pedig együtt 16 elemi osztállyal diadalmaskodott: legyőzte a diplomás osztályellenséget.

Az pedig ugyan kit érdekel, hogy Éva elvtársnőt már régen elvitte teremtője - az Ördög! -, amikor annak a gyermeknek talán még mindig - számos majdani karácsonykor! - ott zúg a fülében, és fájdalommal tölti majd el "a mama" alávaló hazudozása:

"Az apád nem szeret Téged."

Negyedik szín: valamikor az 1970-es évek végén

A munkahelyi párttitkár elvtárs összehívja a szocialista brigádot és közli: a felső pártvezetés kiadta a direktívát: a szocializmusnak ifjú harcosokra van szüksége! Elvtársak, elvtársnők! Tessék nekilátni! Akinek nehézségei adódnának, annak a helyi tanácselnök elvtárs és maga a párttitkár elvtárs is készségesen és önzetlenül segítenek, tessék bátran hozzájuk fordulni!

Éva elvtársnő akkor már a húszas évei végén járt. Minden idejét lefoglalta az osztályellenséggel szembeni mindennapos küzdelem, emellett másra nemigen jutott már ideje. Meg aztán egyébként is megfogadta a párt azon közismert direktíváját, miszerint hagyjuk a szexualitást a halódó nyugat ópiumának!

Amikor meghallotta az új direktívát, éjszaka hosszasan elgondolkozik, majd másnap odaáll Józsi elvtárs elé, és ellentmondást nem tűrő hangon, határozottan közli vele: hallotta a párttitkár elvtársat, tessék tehát nekilátni, a szocializmusnak szüksége van rá.

Majd valamivel kevésbé hivatalos hangon bizalmasan megkérdezi:

"Józsi, Te tudod, hogy hogyan kell csinálni?"

Józsi pontosan nem tudta, de hallott már róla, illetve bizonyos tiltott nyugati lapokban már találkozott a feladat első gyakorlati lépéseivel. Nem lehetetlen, hogy azért a párttitkár elvtársat is felkeresték - biztos, ami biztos alapon -, a lényeg azonban az, hogy Éva elvtársnő és Józsi elvtárs végül sikeresen eleget tettek a szocialista haza irányukban támasztott elvárásainak.

Igen ám, de a párttitkár elvtárs azt már nem mondta el nekik, hogy mi következik azután...

Éva elvtársnő szomszédjában lakott akkoriban egy tanár házaspár. Éva elvtársnő nagy nehezen leküzdi az osztályellenséggel szemben érzett ösztönös ellenszenvet, és meglátogatja a házaspárt, azonban az ott látottakat nem tudja hová tenni. Számára nem világos, leginkább valamiféle varázslatnak tűnő hókuszpókusz, amit tapasztalt. (Azaz mindaz, amit értelmiségi körökben tudatos nevelés címszó ismerünk.)

Otthon aztán Józsi elvtárs mondja neki, hogy az állatkertben csimpánz kölyök született, meg kellene nézni.

Éva elvtársnő szinte elvarázsoltan nézi a majomanyát, aki szépen szoptatja, bugyolálja a kismajmot, és mindezt folyamatos csókolgatás közepette csinálja!

Otthon közli: "Józsi! Megvan, hogy mit kell csinálnunk a gyerekkel: etetni kell, öltöztetni kell, és ami a legfontosabb: állandóan puszilgatni kell!"

Józsi pedig elégedetten konstatálja, hogy okos asszonyt választott, aki leveszi a válláról az önálló gondolkodás terhét, aki helyette is gondolkozik, helyette is dönt mindenről.

Elkezdődik tehát a szocialista nevelés: etetik, öltöztetik és puszilgatják a gyereket.

Az meg szépen nő, gyarapodik, elkezd járni, beszélni, a gondolkodás kezdeti tünetei jelentkeznek nála.

Na már most jön az embert próbáló feladat: hogyan alakítsuk át az eredetileg normálisnak született gyerek tudatát úgy, hogy baloldali ifjú szocialista élharcossá váljon?

Éva elvtársnő ismét kimegy az állatkertbe, ahol azt tapasztalja, hogy a csimpánz már nagyobb korában is puszilgatja a kölykét, a kölyök pedig rendszeresen a ketrec bal alsó sarkában tanyázik, mivel az ennivalója is ott van.

Éva elvtársnő megkapta tehát a keresett választ: nem kell itt továbbra sem semmi más, csak kaja, ruha, meg puszilgatás, a gyereket pedig rendszeresen a szoba ablak felőli bal oldalára kell szoktatni...

Telnek-múlnak az évek. A gyerekből óvodás, majd iskolás lesz, és alig éri el a tízedik életévét, bekövetkezik a tragédia: megszűnik a szocializmus!

Ekkor komoly válságba kerül elvtárs és elvtársnő: most mitévők legyenek?! Ők eleget tettek a szocialista haza hívásának, itt a gyerek, szoktatják is szépen mindig a baloldalra, és most egyszer csak megszűnik az a fránya Szovjetunió, meg az egész életük értelmét jelentő szocializmus!

Józsi elvtárs a fáma szerint még olyan eretnek gondolattal is megpróbálkozott az idők során, hogy mi lenne, ha mostantól már nem elvtársak lennének, hanem egyszerűen csak az ország polgárai, de erre Éva elvtársnő úgy nézett rá, mint egy marék döglött kukacra, és közölte: "Józsi, Neked nincsenek elveid! Szégyelld magad."

Mondják, hogy Józsi az évek során többször tett erőtlen kísérletet arra is, hogy netán megismételhetnék mindazt pusztán kedvtelésből, amit annak idején a párttitkár elvtárs által közölt direktíva jegyében csináltak a haza érdekében, ezt a gondolatot azonban Éva elvtársnő öntudatosan elvetette, a szocializmus bukása után pedig aztán már végképp hallani sem akart róla. Józsi elvtárs pedig szép lassan feladta, és úgy döntött: magánélet helyett jó lesz neki a panelsor végében üzemelő, akkor még osztályon aluli talponálló is. (Végül is a két dolog csupán egy igekötőben különbözik egymástól: ....ni, illetve be....ni.)

A lányuk már középiskolába jár, az otthoni nevelése azonban a fizikális ellátást leszámítva változatlanul a majomanyától tanult odaadó puszilgatásban merül ki.

Aztán a lány nagykorúvá válik, de körülötte továbbra is minden a 10 éves körüli gyermek igényszintjéhez igazodik. Folyik a puszilgatás, és itt véget is ér a dolog.

Aztán a testben éretté vált, de lélekben gyermeknek megmaradt lányból egyszer csak anya lesz, és maga is azt és úgy csinálja mindenben, amit ő maga is kapott:

"Etetem, itatom, öltöztetem és puszilgatom. Szeretni kell a gyereket, a többi nem számít."

A gyermeklelkű lányból gyermeklelkű anya lett, a szeretetről pedig ma - a harmincas évei közepén - is csak annyit tud: puszilgatni kell a másikat. Ez a szeretet alfája és omegája...

A sors fintora, hogy valahogy Éva elvtársnő lánya mindig kifejezetten jobboldali körökbe került, és valamiért mégis csak jobban vonzódott az értelmiségi körökhöz, mint a szülei által képviselt szubkultúrához. (Ugyanakkor persze önálló akarat nélkül kilépni sem tudott soha ebből, hiszen Éva elvtársnő éppúgy nem engedte - és persze nem is tanította meg - önállóan létezni, önállóan gondolkozni, önállóan dönteni semmiről, ahogy tette ugyanezt Józsi elvtárssal is.)

Így aztán a lány képes volt az osztályellenséggel összefeküdni, és képes volt "a halódó nyugat ópiumát" rendszeresen "szívni", amíg ennek köszönhetően egyszer csak maga is anyává vált.

Innentől Éva elvtársnő élete új értelmet kap: egyrészt ismét napi rendszerességgel harcolhat az osztályellenséggel szemben, másrészt elkezdheti "megmenteni" a lányát és az unokáját egyaránt a rájuk leselkedő szélsőjobboldali imperialista veszélytől, a mihaszna jobboldali értelmiségi "fertőző" nézeteitől, eltorzult - úgynevezett "nemzeti" - értékrendjétől.

Befejezetlen "epilógus"

Itt értünk vissza oda, ahol kezdtük. Előbb megismerkedtünk a jelennel, azaz az üdvözítő eredménnyel, aztán a múlttal, mindazzal a folyamattal, mondhatni "társadalmi körképpel", ami ehhez a páratlan eredményhez vezetett. (Mert mint tudjuk: a múltat sohasem szabad végképp eltörölni. A múltból táplálkozik a jövő. A múlt ismerete nélkül nem érhetjük meg sem a jelent, sem a jövőt.)

Az apuka még korábban egyszer megpróbált Éva elvtársnővel gondolatokat cserélni a panelsor előtt a nyílt utcán. A próbálkozás csúfos kudarcba fulladt: alig hogy elkezdte volna, Éva elvtársnő az osztályellenségnek kijáró gúnyos, megvető grimasz kíséretében tüntetőleg bedugta mindkét fülét - mint annak a bizonyos emblematikus három majomalaknak az egyike -, majd közölte:

"Én nem hallgatom meg magát! Én olyan körökben mozgok, hogy maga nekem nem tud olyat mondani, amit én ne tudnék!"

Érdekes gondolat... (Különösen, amikor egy több diplomás értelmiséginek mondja valaki, aki összesen 8 elemit végzett társadalmilag kifejezetten hasznos, értékalkotó élete során.)

Egy gyerek mindenesetre a szeretet ünnepén számos nagyszerű játék mellett azt kapja "ajándékba a mamától", hogy őt az apja nem szereti.

Az anyja pedig a harmincas évei derekán az éjszakáit - beleértve még Szilveszter éjszakáját is! - a nyomasztó szardíniás dobozban töltheti, egyedül egy ágyban a "mama" jóéjszakát-puszijaival ahelyett, hogy egy hús-vér férfi karjaiban töltené, ahogy ezt minden normális felnőtt nő, anya, családanya teszi, ha teheti.

Vajon valaha megérti-e, hogy mi a különbség a hosszú távon kifejezetten kártékony majomszeretet és a valódi szeretet között? Vagy abban fog élni mindvégig, hogy őt csak a "mama" szerette, senki más...

Hasztalan: a Kádár-kaptárban előbb-utóbb a lélek, illetve az agy is panelszerűvé válik: szögletessé és síklapúvá. Tekervények, cirádák és cicoma nélkül. Gyakorta találni a panelban Rejtő Jenőt, vagy Bolgár Györgyöt, viszont annál ritkábban találni mondjuk Tolsztojt...

Pedig ha az anyuka - tanítónő létére! - netán a brazíliai szappanoperák mellett egyszer hajlandó lenne kezébe venni a világirodalom talán legnagyobb klasszikusát is, esetleg szöget üthetne a fejében Tolsztoj egy páratlanul találó mondata az igazi szeretettel kapcsolatban:

"Torkaszakadtából ordított vele. Úgy, ahogy csak az tud ordítani valakivel, aki végtelenül szereti azt a valakit..."

Senkit nem kívántunk megbántani, aki akár anyagi okból, akár más okból panelba kényszerült, és legkevésbé sem jellemző rá mindaz, amiről a darab szól. A darabban kifejezetten azt a bizonyos tipikus, pejoratív éllel jellemzett kádári "panelprolit" mutatjuk be, és ezzel még véletlenül sem kívánjuk azt állítani, hogy egy panelban nem élnek ma tisztességes, értékes emberek is!